Koncz Gábor

Péter Zsolt: Színészvágta. Koncz Gábor pályaképe

Nagy idők tanúja, az utolsó mohikánok egyike: a matyó fenegyerek, aki szinte végignyargalt a 20. századi magyar film aranykorán. Színészi eszköztárának alapjait a borsodi Mezőkeresztesről hozta magával a fővárosba, hogy az általa később megformált regényhősökhöz – mindenekelőtt Kakuk Marcihoz – hasonlóan megcsinálja a szerencséjét.
A Színház- és Filmművészeti Főiskola felvételijén A walesi bárdokat adta elő. A fiatal matyó legény palóc tájszólása lenyűgözte a bizottságot, olyannyira, hogy a második fordulóban is Arany János balladáját kérték tőle. A rögtönzött helyzetgyakorlattal azonban – amikor kellő átéléssel egy képzeletbeli rajzszögbe kellett volna ülnie – nem tudott mit kezdeni. „Józan paraszti eszével” hamar kivágta magát a szituációból, mondván: „a rajzszög középre került”. Ezzel egy csapásra megnyerte a bizottság tagjainak – köztük jövendő mestereinek, Ádám Ottónak és Várkonyi Zoltánnak – a pártfogását. Elsőre felvették: a háromezer-ötszáz jelentkezőből bekerült a kiválasztott tizenkettő közé.
Mégsem bízta el magát. Mivel az első két évben statisztálást sem vállalhatott, tudta, hogy mielőbb keresethez kell jutnia. Segédmunkásként dolgozott a csepeli öntödében, hétvégenként pedig szenet lapátolt a Józsefvárosi pályaudvaron. Közben Ádám Ottótól a színészi gondolkodást, Várkonyi Zoltántól pedig a színpadi hitelesség követelményét sajátított el. „Harmincszor lehet hamisnak lenni, ám amikor harmincegyedszerre őszinte leszel, azt a lelkiállapotot rögzíteni kell, és esténként megismételni” – idézte fel később Várkonyi szavait. [1]
A főiskolás vizsgafilmek és a jól fizető forgatások hamar megtalálták. Mire kézhez kapta diplomáját, már hat filmszerepen volt túl. Ebben az időszakban készült a Legenda a vonaton (1962), a Pesti háztetők (1962), az Isten őszi csillaga (1963) és az Angyalok földje (1962); de ekkorra már leforgatták az Émile Zola regényéből készült francia–olasz–magyar koprodukciót, a Germinalt (1963) is. Szuvarin megformálásáért 1964-ben megkapta a Magyar Filmkritikusok Díját. [2] A Zolnay Pál által tervezett Csend című produkcióra azonban osztályfőnöke, Ádám Ottó nem engedte el, mert a vizsgaelőadásban komoly feladatot szánt tanítványának: rábízta Makszim Gorkij Kispolgárok című drámájának egyik főszerepét. [3] [4] „Koncz Gábor Tyetyerev kántora az előadás legjelentősebb alakítása. Mint egy régi, meghitt bútordarabot, úgy helyezte el a rendező a Kottár János tervezte, érdekes alaprajzú játéktér fókuszában. Koncz nem élt látványos kitörésekkel, mindvégig megmaradt a tragédia bölcs és eredeti szemlélőjének, s így nemcsak egyik szereplője, de összegzője tudott lenni a drámának” – jelent meg színészetének korai méltatása a Film, Színház, Muzsikában. [5]
A főiskoláról kikerülve karakteres alkata és játékmódja szinte azonnal felismerhetővé vált. A Mezőkeresztesről hozott nyers erő nem simult bele maradéktalanul a fővárosi színjátszás akkori modorába. Beszéde, tartása és gesztusai, a falusi keménység és a városi vagányság elegye megkülönböztette kortársaitól. A fékezhetetlen mozgást és a robusztus jelenlétet azonban még meg kellett tanulnia kordában tartani.
A diplomaosztást követő két vidéki évad – Miskolc és Kecskemét – ezért nem a kötelező kitérő, hanem a mesterség gyakorlótere lett. Itt tanulta meg, hogy a tehetség önmagában kevés, ha nincs mögötte állóképesség, fegyelem és napi színpadi rutin. Miskolcon megkapta Jagót Shakespeare Othellójában, Kecskeméten pedig többek között Sarkadi Imre utolsó drámájában, az Elveszett paradicsomban alakította Zoltánt, a kiábrándult agysebészt. Ezek a szerepek kiváló lehetőséget adtak arra, hogy a fizikai jelenlét mögött pontosan felépített belső folyamatokat mutasson meg.
Ezek a feladatok készítették elő pályájának első nagy színpadi sikerét. Kazán István 1965-ben a József Attila Színházban rendezte meg Jean Anouilh Becket, avagy az Isten becsülete című drámáját. Koncznak nemcsak Henrik király szerepével, hanem a pályakezdők kisebbrendűségi érzésével is meg kellett küzdenie: Darvas Iván mellett kellett helytállnia. A szerep azonban meglepően közel állt hozzá. „Ő is a végletek embere. Egyik pillanatban szeret, a másikban gyűlöl, a harmadikban üt, aztán simogat, szóval egészében olyan, mint én” – magyarázta később a siker okát. [6]
Geszti Pál Koncz pergő beszédét és felgyorsított mozgását Jagóban még a „pillanatnyi szünetek, csendek” megélésének akadályaként érzékelte. [7] Anouilh királyaként viszont éppen a színész sodró tempóját, hibátlan dikcióját és „macskaügyességű” mozgását emelte ki. [8] Ezekkel az eszközökkel Koncz egyenrangú partnerévé vált Darvas Ivánnak. A méltatások már nem pusztán az ígéretes pályakezdőnek szóltak, hanem annak a színésznek, aki „az érzelmek legmagasabb csúcsáról villanásnyi idő alatt az indulatok legsötétebb poklába tud zuhanni, és utána rögtön felemelkedni”. [9]
A bravúros angyalföldi vendégszereplés után a József Attila Színház szerződtette. 1965 és 1971 között többnyire a kor nyugtalan fiatalembereit játszotta: kamaszt, forradalmárt, értelmiségit és társadalmi helyét kereső munkásfiút. Koncz vitte sikerre például Berkesi András Húszévesek című regényének színpadi változatát, amelyben a főhős, Ősze Miklós emlékei elevenednek meg. „Pillanatok alatt tudott lényegülni meditáló felnőttből kamasszá és elemistává, huligánná és szerelmes ifjúvá”. [10] Amíg a színház műsorára nem tűzte Németh László Nagy család című darabját, Koncz Gáborról senki nem feltételezte, hogy humora is van. Tóth Sándor, az egyetemre készülő villanyszerelő alakjában Márton Vera egy egész társadalmi réteget ismert fel: a faluról érkező, tudásszomjas, félszeg, de nagy akaratú fiatalokat. A kritikus szerint ez a figura részben maga Koncz volt, ahogyan Mezőkeresztesről a fővárosba érkezett. Ezzel az epizódalakítással a kitűnő komikus színészt ismerhette meg a közönség. [11] A korszakból Mesterházi Lajos Férfikor című drámájának Sándora emelkedett ki. A művészként induló, majd forradalmárként kiteljesedő hőst három életszakaszban és három történelmi helyzetben formálta meg, „rendkívül szuggesztíven, a pálya minden elágazását és buktatóját nagyon emberien, egyénien”. [12]
A színpadi sikerekkel párhuzamosan a film egyre összetettebb feladatokhoz juttatta. Markáns arca, tekintetének villanása és dinamikus mozgása átsütött a kamerán. A rendezők hol gyanakvó parasztfiút, hol kalandort, szerelmes férfit vagy verekedni sem rest igazságkeresőt láttak benne. A társadalmi felemelkedés vágya, a szabadságigény és a dac több korai figurájának közös vonása lett.
A hatvanas években elsősorban Rényi Tamás filmjei emelték ki ezt a karaktert: a Legenda a vonaton (1962), a Mindennap élünk (1963), a Déltől hajnalig (1964) és a Tilos a szerelem (1965). Rényi munkásfigurái nem a termelési filmek példázatos hősei, hanem esendő, egymásnak is ellentmondó emberek. Koncz ezért nem egyetlen pozitív típust ismételt: a határozottság és a gátlásosság, a támadó fellépés és a belső bizonytalanság különböző változatait próbálhatta ki.
A Sikátor (1966) egy külvárosi közegben kibontakozó tragikus szerelmet, A völgy (1968) háborúellenes parabolát, a Krebsz, az Isten (1969) egy balatonszutykosi szépségverseny szatíráját, a Makra (1972) pedig a munkáslétből való kitörés kudarcát vitte vászonra. [13] Koncz Gábor a korai Rényi-filmekben hol határozott, férfias, hol túlságosan bizonytalan, gátlásos figurákat formált meg. Amíg a Tilos a szerelem (1965) című filmben egy dadogós munkásfiút játszott, addig a Sikátorban egy összetett figurát bízott rá a rendező. A paraszti sorból a városba sodródott munkásfiú alakjában Koncz a két végletet egyesítette. A külsőre mindig határozottnak, magabiztosnak mutatkozó Bognár Vince belső bizonytalanságát érzékeltette. [14] B. Nagy László az Élet és Irodalomban Dosztojevszkij egyik tragikus hőséhez hasonlította Koncz alakítását. „Afféle mai Miskint személyesít meg: nem ugyan a gyanútlan és tehetetlen jóság, a krisztusi szeretet félkegyelművé lett apostolát, hanem a népségből kilábaló parasztfiút, akinek esze bár volna elég, lelkivilága, beidegzettségei miatt mégsem képes az új életforma bonyolultabb viszonylatai között eligazodni.” [15] Nemcsak a megjelenése, hanem a visszatérő gesztusai, a beszédritmus és a hirtelen indulatváltások is egyre felismerhetőbbé tették. Megjelent az a fiatal férfitípus, aki nem kér engedélyt a cselekvéshez, ugyanakkor gyakran bizonytalan abban, mit kezdjen a megszerzett szabadsággal. A figura nem egyetlen filmben született meg: Rényi filmjeinek egymásra épülő tapasztalata tette alkalmassá a színészt a népi és történelmi hősök későbbi sorára.
Ilyen Tersánszky Józsi Jenő csavargója, Kakuk Marci is, aki mintha csak Koncz testére, hangjára és kedélyére lett volna szabva. Markos Miklós Kakuk Marci szerencséje (1966) című tévéfilmjének karaktere nem klasszikus hős, hanem túlélőművész: saját erkölcsi rendje szerint mozog a társadalom peremén. Koncz nem kedélyeskedő parasztromantikát és nem is ártalmatlan csibészfigurát játszott. A könnyedség mögött megőrizte Kakuk kiszolgáltatottságát és veszélyességét is.
A történelmi filmek nagy tablóiban ugyanezt a hitelességet látjuk. Várkonyi Zoltán monumentális vállalkozásaiban – A kőszívű ember fiaiban (1965), az Egri csillagokban (1968), majd a Fekete gyémántokban (1976) – a magyar színjátszás számos jelentős alakja vonult fel. Koncz azonban a kisebb szerepekben sem olvadt a tömegbe. A bécsi forradalmár nyúlfarknyi jelenetében (A kőszívű ember fiai) egyetlen megszólalásával érzékeltette a helyzet feszültségét. Szavain áthatolt a por, a verejték és a küzdelem. 
A Bors című televíziós sorozat (1968–1972) még szélesebb közönségrétegekhez vitte közel Koncz Gábor karakterét. A meseszerű antifasiszta ellenállást bemutató kedves történetben Osziért, a harcias csendőrtisztért nemcsak az egész ország rajongott, hanem maga Koncz Gábor is. Amikor kollégájával, a Dezsőt alakító Bujtor Istvánnal együtt „ki akarták írni” őket a sorozatból, mindent megtettek, hogy ez ne történhessen meg. Leveleket írtak a stábnak, szabotálták a forgatást – a Magyar Televízió aranykorában még ez is lehetséges volt – aminek eredményeképpen a következő tíz részt egyenesen rájuk írták. A nézők pedig három évadon keresztül szórakozhattak Bors Máté és a két hoppon maradt ellenlábasa, Oszi és Dezső kalandjain. [16]
Amikor a József Attila Színházban túl sok lett a forradalmár- és a pozitívhős-szerep, amelyek ismétlődése a külsőleges megoldások veszélyét hordozta, főiskolai tanára, Várkonyi Zoltán 1971-ben leszerződtette a Vígszínházhoz. [17] Sarkadi Imre Ház a város szélén című színművében mutatkozott be. A rendezőtől, Horvai Istvántól a szerephez még az író nyakkendőjét is megkapta. Sándor Iván kritikája szerint „nyers-életteli eszközökkel, de mégis nagyon nagy színészi fegyelemmel játszotta” Pétert, a fiatal agronómust. [18] Játékát olyan partnerek segítették, mint Somogyi Erzsi, Ruttkai Éva, Bitskey Tibor és nem utolsósorban Darvas Iván, aki a József Attila Színházban is szerencsét hozott Koncz Gábornak.
Gyurkovics Tibor Nagyvizitjének ősbemutatóján találkozott először a szerzővel, akihez később életre szóló barátság kötötte. A tragikomédiában egy levitézlett kaszkadőr, egy újabb vagány szerepét kapta, akit egészen új színekkel keltett életre. „A nagyzolása, felelőtlensége, dublőr-vigécet hazudozása ellenszenvessé is tehetné. Ám Koncz annyi játékosságot, elevenséget, esendőséget és szeretetéhséget visz bele Fazekas alakjába, hogy sikerül a nézők szívét teljesen megnyernie” – írta Márton Vera. [19] A bemutató előtt elszenvedett lábsérülését is beépítették az előadásba: Gyurkovics az eredetileg kartöréses figurát lábtöröttre írta át.
Galambos Lajos Fegyverletétel című darabjában Kenéz Imre tisztnövendéket alakította. A két felvonás két hadbírósági tárgyalást követ, a főhős pedig csaknem két és fél órán át végig jelen van a színpadon, ami önmagában is óriási erőpróba. Koncz Gábor „belső égésű” Kenéz Imréje azonban Koltai Tamás szerint nemcsak fizikailag, de színészileg is kivételes alakítás volt: „Kezdeti pátosza fokozatosan keserű rezignáltsággá hamvad. A szemében szinte mozdulatlanul tudja lejátszani a drámát” – írta a Népszabadságban. [20] 
Várkonyi igazgatása alatt eljátszotta Lopahint Csehov Cseresznyéskertjében, a nőfaló mérnököt Gorkij Barbárok című drámájában, Rudit, a börtöntölteléket a Házmestsiratóban és még egy tucat nagyszerű szerepet. A vígszínházi korszak legnagyobb sikerei közé tartozott Molnár Ferenc a megszokottnál nyersebb Liliomja és McMurphy, a humanista vagány, aki Ken Kesey–Dale Wasserman Kakukkfészek című darabjában az egész elmegyógyintézetet a feje tetejére állítja. Mindkét előadást Kapás Dezső rendezte, és mindkét alkalommal telitalálatnak bizonyult a szereposztása. Koncz Gábor eszményi Liliom lett, aki képes kifejezni „a figura összetettségét, végleteit, s ami a legvonzóbb – felvillantja még azt a lehetőséget is, hogy itt egy művész törik össze a kisszerű lehetőségek kalodájában.” [21] McMurphyje pedig – Gyurkovics Tibor szerint – édesebb vagány volt Jack Nicholsonénál: „Inkább vízisízik, mint morfinizál. Inkább szeret, mint gyűlöl. Inkább hősködik, mint bűnöz. Megfogja az ember szívét – a pártjára áll.” [22] A filmváltozat 1977-ben, a vígszínházi bemutatóval egy időben került a magyar mozikba.
A hetvenes évek végére és a nyolcvanas évek elejére teljesedett ki mindaz, amit Koncz Gábor pályakezdése ígért a magyar színházban és a filmen. Pályája már nem egyetlen típus köré szerveződött. Fábri Zoltán Magyarok (1978) és Fábián Bálint találkozása Istennel (1979) című filmjeiben, valamint Jancsó Miklós Magyar rapszódiájában (1979) és Allegro Barbarójában (1979) a történelem által szorongatott, erkölcsi döntésekre kényszerülő férfiakat alakított. A rendezők már nem az indulatos vagányt látták benne, hanem a magyar történelem és társadalom ellentmondásaira reflektáló embert.
„Szerencsére mindent eljátszhatok, ugyanazzal az arccal, jóformán maszk nélkül. Páskándi Géza Tornyot választok című színművében lábatlan koldus voltam, Hubay Miklós A párkák című darabjában pap, a Daruszegi vasárnap című Rideg Sándor-tévéfilmben tanácselnök. Olyan az arcom, az alkatom, hogy hol tipikus paraszt, hol jellegzetes munkás, hol igazságtevő bajnok, máskor meg feketelelkű intrikus lehetek, minden nagyobb »önkicsavarás« nélkül. Kettőt szeretek igazán: győzni és meghalni.” [23] A nyilatkozat nemcsak a hetvenes évek egyik legfoglalkoztatottabb színművészéről árulkodik, hanem pontosan kijelöli pályájának két szélső pontját: a diadalmas cselekvőt és a bukásában naggyá váló hőst.
Adottságait pontosan ismerte, ezért amikor maga választhatott anyagot, rendszerint a népi hősök és az elbeszélő hagyomány felé fordult. A Toldi azért állt közel hozzá, mert Arany hősének testi erejében és indulatosságában a maga színészi alkatára ismert. Ablonczy László az előadóestet méltatva azt emelte ki, hogy Koncz nem elszavalja és nem méltóságteljesen „eldörgi” a művet, hanem egyszerűen elbeszéli: „egészében egyszerű természetességgel elevenedik meg Toldi Miklós históriája”. [24]
Várkonyi halála után pályája a Madách Színházban folytatódott, amelynek 1984-ben lett tagja. [25] Ádám Ottó meghívása visszakapcsolta életének másik meghatározó főiskolai mesteréhez. A Madáchban Koncz Gábor olyan közegbe került, ahol a szerepépítés, a gondolati fegyelem, a pszichológiai pontosság különös jelentőséget kapott. Itt már a beérkezett színész állt színpadon, akitől elvárták, hogy saját legendáját is képes legyen meghaladni.
Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámájában Szűcs Katalin szerint a korábban időnként modorossá váló vagányságot elhagyva, megrendítően formálta meg John Proctor hőssé válásának állomásait. [26] Sütő András Az ugató madár és Egy lócsiszár virágvasárnapja című darabjaiban ismét lobbanékony, erőteljes figurákat játszott. Háy Gyula Mohácsában Tomori érsek, Brecht A szecsuáni jólélekében Vang, a vízárus, Rostand A sasfiókjában Flambeau szerepét kapta. A különböző társadalmi helyzetű és erkölcsi alkatú figurákat Tárkányi Imre utólagos pályaképében éppen közvetlen, „hús-vér” jelenlétük kapcsolta össze. [27]
A magyar klasszikusokban ugyancsak fontos feladatok találták meg. Szőnyi G. Sándor 1982-ben Kecskeméten rendezte meg a Bánk bánt. Koncz címszerepe szakított a harcias nagyúr hagyományos képével: „visszafogottabb, tétovázóbb, habozóbb, mint elődei”. [28] Szőnyi 1987-ben televízióra is adaptálta Katona drámáját; ebben Koncz már Tiborcot alakította. Madách Imre két művében is főszerepet kapott. Az ember tragédiáját 1994-ben Ricard Salvat állította színpadra a Nemzeti Színházban. Molnár Gál Péter szerint Koncz Lucifere nem „operai ördög” és nem elvont tagadásszellem, hanem pajkos, csúfondáros, kritikusan kívül maradó figura volt, „fegyelmezetten formált játékossággal”. [29] Az Evangélium Színház Mózes című előadásában pedig a címszerepet játszotta. Csongrády Béla szerint az alakítás csúcspontján „egyaránt elhisszük Mózes emberalkatát és emberfelettiségét”. [30]
Várkonyi és Ádám két eltérő munkamódszert képviselt Koncz pályáján. Várkonyi a hatás, a ritmus és a nagy színházi forma megszervezésére tanította; Ádám a belső építkezés és a gondolati fegyelem felől közelített a szerephez. A filmes népszerűség nem gyengítette színpadi rangját, mert a színház újra meg újra más feladatra kényszerítette. Liliom, Bánk bán, Jago, Lopahin, McMurphy, John Proctor és Lucifer nem ugyanannak az alkatnak a változatai, hanem egymástól távol eső emberi és erkölcsi helyzetek. Koncz színészi ereje éppen abban mutatkozott meg, hogy a nyers fizikum mögött mindig meg tudott mutatni valamiféle belső repedést. A hősben a bukás lehetőségét, a vagányban a magányt, az erős férfiban a bizonytalanságot.
A kilencvenes évektől kezdve Koncz Gábor pályája újabb fordulatot vett. A társulati lét után a szabadúszás nagyobb mozgásteret, de nagyobb kiszolgáltatottságot is jelentett. A magyar színházi struktúra átalakulásai, a filmgyártás megtorpanásai, a televízió változó szerepe mind olyan környezetet teremtettek, amelyben egy korábbi korszak filmsztárjának újra kellett pozicionálnia magát. Koncz azonban nem tűnt el. Játszott, rendezett, vendégszerepelt, szinkronizált, televíziós sorozatokban vállalt feladatokat, és közben pályája fokozatosan gazdag életművé teljesedett. 
Első rendezésében, Marcel Achard A bolond lány című komédiájában „a krimielemek érdességét iróniába oltva” teremtette meg a játék hangsúlyozott színpadiasságát. [31] A sikersorozat három évvel később a Madách Színházban folytatódott, ahol a vizsgálóbíró szerepét Koncz Gábor vette át. Andrew Bergman Társasjáték New Yorkban című vígjátéka Székesfehérváron és Tatabányán egyaránt népünnepélynek számított, hiszen Tolnay Klári és Benkő Gyula neve garancia volt a sikerre. A rendező azonban amellett, hogy „hagyja élni a színészeket, sok mindent rájuk bíz,” „gondosan megtervezi a játék mögé a hátteret”. [32] Emlékezetes munkái közé tartoznak Dario Fo műve, a Nyitott házasság, amelyben Schütz Ilával komédiáztak, valamint John Steinbeck klasszikusának színpadi adaptációja, Az édentől keletre, amelyet a Budaörsi Játékszínben rendezett meg. A 2000-es évek egyik leggyakrabban színre került darabja pedig a Nagyvizit volt. Az egykori vígszínházi siker karaktereit – Fazekast, a Főorvost és Badarit – Koncz Gábor nemcsak játszotta, hanem rendezte is, így például a Madách Színházban, az Újszínházban és a Veszprémi Petőfi Színházban.
Külön fejezetet érdemelnek önálló estjei. Az elsőt 1968-ban, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem irodalmi klubszínházában tartotta meg, amelynek mottójául Albert Maltz Országúton című novelláját választotta. [33] Megszólaltatta a magyar és külföldi klasszikusokat, valamint a kortárs irodalom és költészet képviselőit. Idézte Arany Jánost, Ady Endrét, Váci Mihályt, Simon Istvánt, Benjamin Lászlót, Mezei Andrást, Jean Cocteau-t. Az évek múlásával – a rohanó életállomásokra utalva – Dino Buzzati novellája, a Gyorsvonat lett előadóestjének címe, amelyet több mint ötven éven át műsorán tartott.
A Madách Színháznak 1992-ben mondott búcsút, majd két évtizeden át szabadúszóként járta az országot. Játszott többek között a Budaörsi Játékszínben, a Karinthy Színházban, a Centrál Színházban, a Turay Ida Színházban, a Soproni Petőfi Színházban és a Veszprémi Petőfi Színházban, valamint Éless Béla és a Körúti Színház társulatával. A Dörner György vezette Újszínház 2012-ben szerződtette, ahol a magyar történelmi daraboktól (Szabó Magda: Az a szép fényes nap) a kortárs vígjátékig (Török Tamás: Krémes keringő) szinte valamennyi műfajban láthatta a közönség. Az Újszínház 2025-ben örökös tagjává választotta.
Az életmű elismerései – a Jászai Mari-díjtól a Kossuth-díjon át a Magyar Filmakadémia életműdíjáig, majd a Kossuth-nagydíjig – annak visszaigazolásai, hogy Koncz alakja több nemzedék emlékezetében rögzült. Sohasem kellett választania a film és a színház, a kaland és a klasszikus dráma, a vagányság és a tragikum között. Mindegyikben otthonosan mozgott, mert mindegyik mögött ugyanazt kereste: az embert, aki élni akar, szeretni akar, győzni akar, de végül mégis szembekerül saját határaival. Van, akinek Kakuk Marci, másnak Oszi vagy Kojak magyar hangja; megint mások Fábián Bálintként, Liliomként, McMurphyként vagy Luciferként őrzik. Kevesen mondhatják el magukról, hogy ennyiféle közönségemlékezetben élnek egyszerre.
Koncz Gábor pályáját a műfajok közötti folyamatos átjárás tette kivételessé. Végigjátszotta a magyar filmgyártás nagy évtizedeit, jelen volt a televízió aranykoránál, és meghatározó társulatokban dolgozott. Közben megőrizte azt a különös, nehezen megszelídíthető személyességét, amely már a főiskolai felvételin megkülönböztette társaitól. A „matyó fenegyerekből” országosan ismert színész, majd életművével számot vető, nagy öreg lett. De valami nem változott: az a belső nyugtalanság, amely minden szerepében ott vibrál.
Nem sétált végig a pályán: vágtatott. A tempó olykor túl gyorsnak bizonyult, és a korai szerepkör modorosságokkal is fenyegetett, de a lendületet idővel egyre pontosabb színészi fegyelem ellensúlyozta. Koncz Gábor így nemcsak szerepek hosszú sorát hagyta maga után, hanem a 20. század második felének egyik jellegzetes magyar férfitípusát is: az öntörvényű, szabadságvágyó, sérülékenységét keménység mögé rejtő hőst.

[1] Borbély László: Koncz Gábor – Kaszkadőr nélkül. Budapest: Koncz Kulturális Kft., 2007. 31. o.
[2] [N.N.]: Kiosztották a Magyar Filmkritikusok Díjait. Filmvilág, 1964. március 1. (5. sz.) 19. o.
[3] MTI: Tizenkét új magyar játékfilm a Hunniában és a Budapest Stúdióban. Pest Megyei Hírlap, 1962. szeptember 9. (211. sz.) 6. o.
[4] Filmtörténeti érdekesség, hogy a kijelölt rendező, Zolnay Pál olyannyira ragaszkodott Koncz Gábor személyéhez, hogy amikor nem tudta szerződtetni, inkább visszalépett a forgatástól; a film végül nem készült el.
[5] N. J. [Nagy Judit]: Kispolgárok. Vizsgaelőadás az Ódry Színpadon. Film, Színház, Muzsika, 1962. november 16. (46. sz.) 30. o.
[6] Gyenes András: Boldog és elégedetlen… Képes Újság, 1973. február 17. (7. sz.) 14. o.
[7] Geszti Pál: A Shakespeare-év jegyében. Miskolc. Film, Színház, Muzsika, 1965. május 22. (21. sz.) 13. o.
[8] Geszti Pál: Anouilh drámája a József Attila Színházban. Becket, avagy az Isten becsülete. Film, Színház, Muzsika, 1965. február 26. (9. sz.) 8–9. o.
[9] Márton Vera: Arcok és maszkok. Az első évtized. Vázlat Koncz Gáborról. Színház, 1972. szeptember 1. (9. sz.) 19–21. o.
[10] Gábor István: Húszévesek. Berkesi András drámája a József Attila Színházban. Magyar Nemzet, 1965. december 16. (296. sz.) 4. o.
[11] Márton Vera: Arcok és maszkok. Az első évtized. Vázlat Koncz Gáborról. Színház, 1972. szeptember 1. (9. sz.) 19–21. o.
[12] Márton Vera: Arcok és maszkok. Az első évtized. Vázlat Koncz Gáborról. Színház, 1972. szeptember 1. (9. sz.) 19–21. o.
[13] Cserhalmi György: K.O. – 90 éves lenne Rényi Tamás. Origo, 2019. május 30. https://www.origo.hu/filmklub/2019/05/renyi-tamas-90-lenne-k-o
[14] Borbély László: Koncz Gábor – Kaszkadőr nélkül. Budapest: Koncz Kulturális Kft., 2007. 97. o.
[15] B. Nagy László: Sikátor. Élet és Irodalom, 1966. január 14. (2. sz.) 9. o.
[16] Borbély László: Koncz Gábor – Kaszkadőr nélkül. Budapest: Koncz Kulturális Kft., 2007. 100–101. o.
[17] [N.N.]: Új színpadon. Koncz Gábor. Film, Színház, Muzsika, 1971. július 17. (29. sz.) 18. o.
[18] Sándor Iván: Vallomások cseréptöredéken. Csak tréfa – Ház a város mellett. Film, Színház, Muzsika, 1971. október 30. (44. sz.) 4–5. o.
[19] Márton Vera: Arcok és maszkok. Az első évtized. Vázlat Koncz Gáborról. Színház, 1972. szeptember 1. (9. sz.) 19–21. o.
[20] Koltai Tamás: Fegyverletétel. Galambos Lajos drámája a Vígszínházban. Népszabadság, 1972. február 26. (48. sz.) 7. o.
[21] Illés Jenő: Molnár Ferenc műve a Vígszínházban. Liliom. Film, Színház, Muzsika, 1972. november 25. (48. sz.) 6–7. o.
[22] Gyurkovics Tibor: A szabadság regénye. Regény–dráma–film–elmegyógyászat. Új Írás, 1978. március 1. (3. sz.) 89–96. o.
[23] Garai Tamás: Kétéves kanca kerestetik. Tükör, 1975. szeptember 9. (36. sz.) 11. o.
[24] Ablonczy László: Tapsrend. Toldi. Film, Színház, Muzsika, 1981. december 12. (50. sz.) 15. o.
[25] [N.N.]: A HH krónikája. Első fecskék. Hétfői Hírek, 1984. március 5. (10. sz.) 4. o.
[26] Szűcs Katalin: Arthur Miller – A salemi boszorkányok. Kritika, 1984. (2. sz.) 32. o.
[27] Tárkányi Imre: Színész-kortársaink. Koncz Gábor. Kláris, 2002. (2. sz.) 56. o.
[28] Ökrös László: Meglepő Gertrudis. Katona Bánk bánja Kecskeméten. Tükör, 1982. október 10. (41. sz.) 28. o.
[29] M. G. P. [Molnár Gál Péter]: Madách katalán rendezővel. Népszabadság, 1994. február 7. (31. sz.) 16. o.
[30] Csongrády Béla: Koncz Gábor kétszer – biblikus keretben. Nógrád Megyei Hírlap – Hétvégi Magazin, 2003. április 13. (86. sz.) 5. o.
[31] Illés Jenő: Színészek jutalomjátéka. Vasárnapi Hírek, 1988. október 16. (42. sz.) 6. o.
[32] Vaderna József: Társasjáték New Yorkban, premier Tatabányán. A helyzetek értékesítése. Dolgozók Lapja, 1989. április 22. (94. sz.) 4. o.
[33] Benyó Judit: Meglepetés. Egyetemi Lapok, 1968. május 4. (7. sz.) 4. o.